I. helyezett

Bagaméri Viktória: Homeopátiás sikereim

20 éves vagyok. A bőröm mégis olyan, mint egy kamaszé a legnagyobb hormonvihar közepén… Rettentően​ zavarnak az egyre csak sokasodó pattanások. A háziorvos 1 hónapos antibiotikum-kúrát javasol. Nagy reményeket fűzök a pirulákhoz, amik hamar meg is hozzák a várt hatást, leírhatatlanul boldog vagyok. Nem telik el két hét az utolsó gyógyszer beszedése után, máris kezdenek visszatérni a pattanások. A bőrgyógyász egy másik készítményt javasol, s miközben a receptet nyomtatja, hozzáteszi, hogy elég erős, így rendszeresen ellenőriztetni kellene a májfunkciót mellette, és gondosan ügyelni, nehogy teherbe essek, amíg szedem. Megköszönöm, kijövök, és galacsint gyúrok a frissen nyomtatott receptből. A nőgyógyász azt mondja, a fogamzásgátló egy csapásra megoldaná a gondomat, de ezt sem érzem sajátomnak. 

Életemben először bejelentkezem egy homeopatához. Hosszan elbeszélget velem, és számomra egyre meglepőbb kérdéseket tesz fel – amiknek látszólag semmi köze a pattanásos bőrömhöz. Nem kell hosszan faggatóznia, hogy kiderüljön, még mindig nem fogytak el a könnyeim az első szerelmem elvesztése miatt, és semmire sem vágyom jobban annál, hogy újrakezdjük. Úgy látom ezen a csupaszív homeopatán, hogy egyre inkább körvonalazódik a fejében, mivel segíthetne nekem. „Vegye be ezt”​    ​ – nyújt felém pár ezüst papírba csomagolt golyócskát – „és nézzük meg, hogy érzi magát”​      ​. 

Most hallom életemben először a Natrium chloratum​ nevét, mégis érzem, hogy a kapcsolatunk hosszú távra szól majd. „Na, milyen?”​ ​ – érdeklődik a homeopata. „Mi az első dolog, ami az eszébe jut?”​  – szegezi nekem a kérdést. Az első kép, ami bevillan, egy önfeledten ugráló lovacska, amelyik végre kiszabadult a karámból. „Nagyon jó”​ – állapítja meg a szakértő elégedetten, és jó pár hasznos instrukcióval bocsát utamra. A hatalmas megkönnyebbülés hosszú ideig kitart, úgy érzem, 5 centivel a föld felett lépkedek. Nem telik el két hét, és a bőröm végre látványosan szépül. Plusz egy ok, hogy a fellegekben járjak!

22 éves vagyok. Rettentően fáj a bal bokám, alig bírok ráállni – persze nincs okom csodálkozni, meglehetősen​ elragadtattam magam a futópadon. A baj csak az, hogy mindezt sikerült egy régóta várt barátnős utazás előtt pár nappal összehoznom, félő, hogy a kiruccanás kútba esik. Pihentetem, jegelem, fáslizom… Csak árnyalatnyit javul. Egyetlen esélyt adok még magamnak (pontosabban a bokámnak): felkeresek egy gyógytornászt, hátha előrukkol valami csodával. Alaposan megvizsgál és reménykeltőn így szól: „Most​ felhelyezek pár kineziotape-t, és ajánlok egy krémet”. ​Miközben nagy gonddal rögzíti a bokámra a magenta színű szalagokat, bíztató történeteket mesél a Traumeel​​-ről. Elsántikálok a patikáig és beszerzem a sokat ígérő homeopátiás krémet, ami sportsérülések esetén kiváló. Engem sem hagy cserben, nem csak a fájdalmamat csökkenti, hanem az utazásomat is megmenti. Jó-jó, futócipőt azért nem teszek a bőröndbe (Traumeel-t annál inkább), de annyira ráncba szed, hogy felkerekedhessek.

34 éves vagyok. Várandós a kisfiammal. Az örömünk nem teljesen felhőtlen, mert magas a vérnyomásom.​   Próbálom megőrizni az optimizmusomat, időnként mégis hatalmába kerít a félelem, hogy sürgősségi császár lesz a vége. Lelkesen veszek részt a szülésfelkészítőn, ahol minden a természetes, zökkenőmentes szülésről szól. Amikor felvetem, hogy eshetne néhány szó a császármetszésről és az azt követő felépülésről, lerendeznek annyival, hogy „Csak nem lesz közületek senkinek császárja!”​ – köszönöm, rendkívül megnyugtató, nyilván én sem arra hajtok…  Nem érem be ennyivel: ismét homeopatához fordulok. Megérti az aggodalmamat, és – férfi létére – maximális empátiával ad tanácsot. Összeállít egy komplex csomagot, azzal az eshetőséggel is számolva, hogy a baba a műtőasztalon jön világra. A homeopátiás szerek között akad olyan, amit az újszülöttnek is adhatok, így az apró babaruhák és puha takarók mellé többek között Aconitum Napellus​ (félelmet keltő helyzetekben jelentkező ijedtség oldására), Caulophyllum​​ (rendszertelen fájásokra, lassú tágulásra), Cimicifuga Racemosa ​    ​(erős, de eredménytelen fájásokra), Arnica Montana​(a regenerálódás és a sebgyógyulás elősegítésére) is kerül a kórházi csomagba – és csaknem mindnek hasznát is vesszük.

2 hónapos a kisfiam. Oltás előtt állunk, bevallom, félek a mellékhatásoktól (rövid és hosszú távon egyaránt).​ Fel sem merül bennem, hogy nemet mondjak a védőoltásra, valamilyen biztonságot adó támogatásnak azonban mindenképpen szükségét érzem. Nem felejtettem el – hogy is felejthettem volna el! -, milyen sok dologban segített korábban a homeopátia, így most is rábízom magam. A már jól bevált szakértőtől kérek segítséget, aki most sem okoz csalódást: a részletes magyarázat és útmutatás mellett arra is lehetőséget ad, hogy bármikor keressem, ha úgy érzem, baj van az oltás után. Az aktuális védőoltásnak megfelelő, célzottan védő nozóda​ mellett Sulfurt és Thuját ​is javasol, s bár a bogyókat a kisfiam szedi, rám is pozitívan hatnak, hiszen sokkal nagyobb biztonságban tudom őt. Egy kis lázon kívül semmilyen mellékhatás nem üti fel a fejét, azt pedig sikerül kordában tartani Viburcol kúppal​ és Belladonna ​  ​golyócskákkal, amiket sikerrel alkalmazok olyan lázzal járó betegségek esetén is, amikor a gyógyszertári lázcsillapítók nem bizonyulnak elegendőnek. 

1 éves a kisfiam. Elérkezettnek látjuk az időt, hogy sort kerítsünk az első külföldi kiruccanásra, ki is választunk​ egy szuper hotelt. Babauszoda, játszóház, állatsimogató, van minden, ami lázba hozza a kicsiket – a mi esetünkben a szó szoros értelmében véve. A hazaút előtti napon a kisfiam homlokát melegnek érzem, és levertebb is a megszokottnál. Miközben a lázmérőt keresem a tetemes méretű úti patikánkban, elhányja magát… Bizakodom, hogy nem történik meg újra, s hogy a hőemelkedése sem azt jelenti, hogy a gyerekek körében gyakori „hányós vírushoz” van szerencsénk (ami aztán általában az egész családon átmegy). A remény hamar szertefoszlik, bizonyosságot nyerünk, hogy ezzel van dolgunk, az „epizód” ugyanis gyors egymásutánban még kétszer megismétlődik. Elfog a rémület, mert a kiskanállal adagolt víz sem marad meg benne túl sokáig, gyerekorvost, gyógyszertárat fogalmam sincs honnan keríthetnénk egy idegen országban vasárnap este. Aztán hirtelen jön a felismerés: a gyógyszerek mellé mindig beteszem a homeopátiás készletünket is, aminek egyik „alapdarabja” a Nux vomica​​. Hála ennek a hányás rövid idő alatt csillapodni kezd, és végre a folyadék sem távozik a gyerekből. Éjjel szemhunyásnyit sem alszom, a kisfiam viszont hányásmentesen átalussza az éjszakát, így zökkenőmentesen hazajutunk, rosszullétek nélkül!

2,5 éves a kisfiam. Egy vízparti teraszon ülünk, zizegnek körülöttünk a szúnyogok – a baráti kikapcsolódás​ gyorsan szúnyogcsapkodásba torkollik, jobbnak látjuk, ha inkább fedett helyre húzódunk. Sajnos későn, a kisfiam karján több csípés is díszeleg. A meglepetés másnap reggel ér: a csuklóján lévő szúnyogcsípés termetesre nő és jóval pirosabb a többinél. Jobb híján hidegvizes borogatással próbálom orvosolni a bajt, de túl sokat nem javít a helyzeten. Délutánra már bordós-lilás árnyalatba hajlik a színe, és a mérete is egyre barátságtalanabb. Valami azt súgja, hogy közbe kell lépni, de a gyerekorvosunk nyilván most van szabadságon. Meg sem állunk a homeopátiás patikáig, ahol már többször kaptunk hathatós segítséget babakori hasfájásra, fogzásra és lázra is. A sokat látott patikus is felszisszen a csúnya csípést látva, és habozás nélkül mondja ki a varázsszót: Ledum​       ​. Követem a tanácsait, a borogatás mellett a bogyókat is bevetjük, így a csípés már másnapra szelidülni kezd. A duzzanat szinte teljesen köddé válik, és a lilás szín is látványosan halványul – a teljes eltűnést kicsit várat magára, de mindenképp biztató, hogy végre mi állunk nyerésre, és nem a szúnyogok… 

5 éves múlt a kisfiam. Nyaralni indulunk, minden csodásnak ígérkezik. Pár kilométerre vagyunk a szállodától,​ hamarosan célba érünk. Elhúz mellettünk egy motoros, hajmeresztően nagy sebességgel. Egy perc sem telik el, és az előttünk lévő autók lassítani kezdenek, majd megállnak – hosszú sorba rendeződnek az úton lévők. Felkavaró baleset érte a motorost, elég közel vagyunk ahhoz, hogy lássuk, rengeteg vért vesztett. A mentők, rendőrök és tűzoltók szirénázva sietnek a helyszínre, miközben azon vagyunk, hogy a kisfiunkat megkíméljük a látványtól. Elmondjuk neki, hogy a motorosnak baja esett, és több autó is összetört. Megbeszéljük, hogy nem szállunk ki a kocsiból. „Te sem, mami?”​  – kérdezi aggódva. „Nem, én sem. Nem szép dolog ilyenkor​   bámészkodni”​ – válaszolom, ő azonban nem erre akar kilyukadni: „Vihettél volna nekik Schüsslert!”​ Bár a baj jóval nagyobb annál, hogy a feszültség és pánikhelyzetek oldásra nálunk nagyon bevált Kalium phosphoricum​ segítsen, azt, hogy a kisfiam fejéből kipattant ez az ötlet, a legfrissebb homeopátiás sikeremnek tekintem.